5. fejezet

Ezt most gyors megírtam, de tanulnom kell a félévit ki kéne javítanom, de igyekszem minél gyakrabban kirakni a részeket. De hétvégenként biztos lesznek részek:)

Virág xox

Kicsit lenyugodva vezettem. Nem valószínű, hogy bárki is meglátott volna, így csak találomra beraktam egy lemezt és azt hallgatva mentem haza. Nagyon fura volt így közlekedni London utcáin. Nem láttam csapatban tanyázó tinédzsereket, csak turistákat és öregeket sétálni.

Épp egy pirosnál vártam, mikor kaptam egy SMS-t. Tom küldte, hogy nem kell elmennem érte, mert elmegy a barátjához, este jön haza. Akkor enyém a nap további része. Gondolatban már szép kis listát állítottam össze, hogy mi kell még a suliba, füzetek meg ilyesmik, mikor leparkoltam a ház előtt.  Nem volt valami nagy szám, három emeletes volt és csak hat lakás volt benne. Ebből az egyik üresen állt már évek óta.  Mi a második emeleten lakunk, mellettünk az öreg Mr Smith, a gondnok. Alattunk a Henderson család, két rosszcsont kisfiúval, valamint az özvegy Heni néni.  Felettünk pedig csak Nate, a krimi író. A táskámból előkotortam a ház kulcsaimat, de a többi cuccot itt hagytam. Úgy terveztem, elmegyek még a plázába.

- Segíthetek? – vettem ki Heni néni kezéből a két szatyrot. Kis közösségünk mindenki segít a másiknak. Ráadásul a néninek van a legfinomabb mézes süteménye. Sokszor áthívjuk mi is őt egy-egy ebédre.

- Köszönöm, drágám. De neked nem iskolában kellene lenned? – kérdezte a wales-i akcentusával, ami még mindig megvan neki, holott vagy húsz éve ideköltözött.

- Végzős lettem, és az osztályfőnököm elengedett egy kicsit hamarabb.  – magyaráztam. Előtte nem kellett szégyenlősnek lennem, olyan volt nekem, mintha a második anyukám lenne.

- Hát ennyire felnőttél? – nyitotta ki a lakása ajtaját, én meg otthonosan a konyhába mentem és elkezdtem elpakolni a cuccokat. – Hisz a múltkor még itt szidott Bob, hogy ne motorozz a folyosón. – felnevettem az emléken. Apu vette azt a motort a harmadik születésnapomra, és még fürödni is csak úgy voltam hajlandó, hogy ott volt bent a fürdőszobába.

- Bárcsak még annyi idős lennék, Heni néni. – szomorúan rámosolyogtam. – De azt hiszem ezzel végeztem. Tudok segíteni valamiben? Mindjárt megyek a plázába, kell még valami? – kérdeztem.

- Nem, kedveském. Sokat segítettél. Legyen további szép napot! – megöleltem búcsúzóul, és becsuktam magam mögött az ajtót. Senkivel nem találkoztam ezek után, mindenki dolgozott még.

- Megjöttem anyu! – kiabáltam, habár inkább megszokásból. Mintha meghallaná. Édesanyám ugyanis siket lett egy baleset következtében, így nem mehetett vissza dolgozni. Így most csak festeget, és azokból tartjuk el magunkat.  Mikor megláttam a nappaliban, gyors intettem neki egyet, mire ő magához intett.

Ő megtanulta a jelnyelvet, hisz anélkül nem boldogulna, én viszont csak pár alap mozdulatot ismertem. De most megértettem, hogy a napomról kérdezett. Valamennyire tudott szájról olvasni, így pár részletben elmondtam neki.

- Az osztályfőnök kész idegbeteg, de korábban elengedett, mert már végzősök vagyunk. – büszke mosollyal nézett rám, és elsimította az egyik vörös tincsemet a fülem mögé. – Elmegyek a plázába. Kell valami itthonra? – megrázta a fejét, majd jó szórakozást kívánt. Csak mosolyogva bólintottam.

Ha egy kis szerencsém lesz, csak gyors megveszem azt, ami kell, utána jöhetek vissza. Hátha nem futok össze Kim és gyülekezetével, ahogy a márkás táskáikat cipelik.

Átöltöztem, és felvettem egy pólót farmerral. Csak semmi feltűnés. Magamhoz vettem a pénztárcámat, és már siettem is le a lépcsőn. Beindítottam a kocsim, de mielőtt a plázába mentem volna, elmentem tankolni.

Mikor végre megvoltam ezzel is, bementem a pláza földalatti parkolójába. Ahhoz képest, hogy mindenkinek suliban van, vagy dolgozik, rengeteg kocsi volt. Leparkoltam, és kiszálltam. Azért remélem, megtalálom a kocsimat.

Nem vagyok az a minden-boltba-bemegyek-nézelődni típus, pontosan tudom, melyik boltba akarok menni, és egyenesen oda megyek. Nem állok meg, nem nézek szét. Így nem látok meg olyan dolgokat, amik talán tetszenének, de túl drágák. Így tettem most is, bementem az írószerbe és megfogtam egy kosarat.  

Először is, tollak. Állandóan elhagyom őket. Vagy megrágom a végüket, és akkor használhatatlanok lesznek. Ceruzát is veszek, de inkább Tomnak, nekem elég egy darab, az is csak matekra, és egy pár radírt. Tomnak itt letudtam, hogy mit veszek, mert neki minden évben variálnak a tanáraik, hogy most ilyen festéket kérnek, de ahhoz csak ez az ecset jó, meg ilyenek. Inkább megnéztem a füzeteket. Nekem jóformán csak vonalas füzet kell, abból viszont egy csomó. Így be is pakoltam, meg fogtam két négyzetrácsosat matekra.

És kész. Kevesebb, mint tíz perc alatt. Így kell vásárolni. Fizettem, és már menni készültem, mikor valaki megkocogtatta a vállamat.

- Helló. – köszönt ír akcentussal az illető. Megfordultam, és ránéztem. – Nem segítenél nekem? Fogalmam sincs, mit kéne vennem a suliba.

- Épp indultam… - nyögtem ki végre, két perc kínos csend után. Egyik kezével a hajába túrt, és könyörgően nézett rám.

- Kérlek. Utána meghívlak egy ebédre. – ekkor korgott a hasam. Reggel óta nem ettem.

- Legyen. – sóhajtottam fel. Örömében megölelt, én meg csak ott álltam, mint valami cövek. Nem tudtam, mit csináljak, engem nem szoktak úgy ölelgetni, hírességek meg végképp nem. – Menjünk. – lehajtottam a fejem, és lopva körülnéztem, de senki nem figyelt ránk.