11. fejezet

Másnap reggel izgatottan ébredtem. Nagyon jó kedvem volt, egy kicsivel több időt töltöttem a fürdőben, és felkötöttem a hajam. Ritkán szoktam felkötni, mivel borzasztóan állt, és általában nem akartam kitűnni a tömegből, de most nagy önbizalmat adott, hogy Claudiával töltöm a délutánt. 

- Hogy telt a tegnap délutánod? – kérdeztem reggeli közben az öcsémet.

- Remekül. Vettünk egy csomó klassz cuccot. – mesélte. – Nagyon vidám vagy ma.

- Igen. Délután nem leszek itthon. Elmegyek a plázába, és utána az idősek otthonába. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkit felhozol ide, hanem azt, hogy szépen megcsinálod a leckédet!

- Ne már! Még év eleje van. Alig van leckénk! – panaszkodott, miközben segített leszedni az asztalt. – De ha kész van, áthívhatok valakit? Kérlek!

- Legyen. De haladjunk. Állandóan csengetésre érek be az iskolába. – megengedtem neki, hisz végül is, igaza volt. De azért csinálja meg azt a kevés leckéjét akkor is.

Gyors elfuvaroztam az iskolába, utána én a legnagyobb sebességgel hajtottam a suli elé. Új rekord, negyvenötre beértem. Persze mindenki a folyosón volt, és hangosan beszéltek még a nyári dolgokról, meg hogy máris milyen szigorúak a tanárok. Én sietősen, lehajtott fejjel a szekrényemhez mentem. Akkor persze átkoztam, hogy miért kötöttem fel a hajamat. Így nem bújhattam el mögötte.

- Szia Nancy! – Claudia a szívbajt hozta rám, mikor becsuktam az a szekrényajtót, és ő ott volt mögötte. – Akkor ma délután, suli után? Megyünk a plázába? – bólintottam. – Még egyszer köszi. Meg sem kérdeztem, hogy szereted-e őket? – hogy szerettem-e? A zenéiket igen, nem voltak olyan rosszak. De a fiúkról semmit nem tudtam. – Nem baj, ha nem szereted őket. Jenny se szerette.

- Nem, a zenéik jók, csak a fiúk… Őket nem ismerem.  – vallottam be, és közben megindultunk a terem felé. Claudia, mint kiderült, mindenben az ellentétem volt. Imádott beszélni, és mikor megtudta, hogy a kedvenceiről beszélhet, még jobban belelkesült. Elfoglalta kémia órán a mellettem lévő széket, és csak mesélt. Szerintem még azt is tudta, hány kilóval születtek, vagy hogy hívták az óvónőjüket. És abból az okból is jobban jártam, hogy mellém ült, hogy így Niall kénytelen volt hátra ülni. Állandóan zavarba jöttem attól, hogy engem bámul.

Mikor bejött a tanár, Claudia – aki megkért, hogy hívjam Clau-nak – azt mondta, majd szünetben folytatja. Alig várom. Louis-val kezdte, mert ő volt a kedvence, és még nem ért véget az ő sztorijával sem.

Kész unalom volt a kémiai óra. A tanár nem engedte meg, hogy csak üljünk, így előre ültette azt a két bátor személyt, aki kémiából akart érettségizni, és nekünk is azt a feladatot adta, hogy írjuk le egy füzetbe a feladatokat. Sosem szerettem a kémiát, ez számomra csak egy szükségtantárgy volt. Míg a többiek nagy nehézségek árán rávették magukat, hogy leírják a táblán található dolgokat, addigra én, hála a több évnyi kemény tanulásnak, már meg is oldottam.

Minden szünetben csak mesélt Clau. Én pedig csak hallgattam, és örültem, hogy volt egy kis társaságom. A könyvem a táskám aljában pihent.

A tesi tanár eldöntötte, hogy egész évben futtatni fog minket. Na jó, ez nem igaz. Csak felvázolta, hogy egész évben ilyen labdajátékokat fogunk csinálni. Vagy ha valaki nem akar, akkor az futhat. Míg Claudia, akiben egészséges versenyszellem élt, a játékot választotta, én megfogtam a telefonomat, és bedugva a fülesem, elmentem futni. Rajtam kívül még pár gyerek választotta ezt, de ők futottak két kört, és utána csak sétáltak. És beszélgettek.

Nem mondanám magamat sportosnak, edzeni sem járok. Még csak futni sem szoktam rendszeresen. Csak az évek során rájöttem, hogy ebben legalább jó vagyok, és a tesihez kötődik. Így a tanár megengedi, hogy csak fussak néha. Levezeti a feszültséget, és egy kis jó érzéssel tölt el, hogy valamiben lehagyom Kimet.

Hagytam, hadd szóljanak azokat a dalok a fülemben, amiket Clau küldött át a szünetben. Miután a harmadik One Direction-ös szám is lement, éreztem és láttam is, hogy valaki csatlakozik hozzám. Simán felveszi a tempómat, és ott fut velem. Néha csak úgy viccből felgyorsultam, de ahogy láttam, benne van a játékban, és az utolsó körünknél versenyt futunk, ki ér oda előbb az öltözőkhöz.

Egyszerre értünk oda, de ő udvariasan előre enged a tornatermet és az öltözőket összekötő ajtónál. Lassan húzom ki a fülest a fülemből, minél többet babrálva vele. Félek a szemébe nézni az illetőnek. Az elbűvölő zöld színük miatt.

- Nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen gyors vagy. – hallom meg a hangját, mikor már elraktam a telefonom a zsebembe. Felpillantok Harryre, aki egy törülközővel megtörli a homlokát. Szélesen rám mosolyog, és kacsint egyet. – Ha gondolod, egyszer versenyezhetnénk. – oldalra néztem, de a tanár még nem nyitotta ki az öltözőket. – Vagy nem. Hát, akkor is egy élmény volt. – Nem tudtam levenni a szemem az arcáról. A tökéletességéről. A kis gödröcskéit, amik az arcán voltak, miközben beszélt és mosolygott. Gyorsan elfordítottam a fejem, és mielőtt feltűnt volna az arcomon a pír, odasétáltam Claudia mellé.

- Úgy nézel ki, mint egy paradicsom! – mondta nekem halkan. – Melyik helyes pasi szólított meg. – tudtam, hogy látta az egészet. És ő is tudta, hogy tudom, mégis húzta az agyamat. – Ó, én ezt nem bírom. Miről beszélgettetek Harryvel? – kérdezte izgatottan.

- Ne itt. – mondtam, és a lehető leggyorsabban átöltöztem. Odakint az udvaron leültünk a szokásos helyre, és elmeséltem az egészet neki.

- Úristen, Harry Styles. – bólintottam, hogy tudom. – Akkor mázlista vagy. Remélem, engem egyáltalán felismer majd délután. – felsóhajtott. – Ugye ma lesz énekóra. Talán énekelnek majd nekünk. Olyan jó lenne. – mosolyogva néztem rá.

A nap további részében, egészen az énekóráig, Clau folytatta a mesélést, és teljesen tele volt a fejem a szavaival. Tényleg tudott mindent a fiúkról. Most már igazán megérdemelné, hogy odamenjenek hozzá azok a srácok, és kérés nélkül aláírnának neki valamit. Összehúzott szemöldökkel néztem át az udvaron, oda ahol ők ültek, a menők társaságában. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelem, Harry odafordult, és rám nézett. Én összehúzott szemmel néztem rá, mire ő inkább elfordult. Jól is tette. Mindenféle kiscsaj kapott már autogramot, csak Claudia nem, aki igaz rajongó. Szégyellje is magát.

10. fejezet

Camilla és Patricia

Mikor apu eltűnt, anyu összetört. Alig evett, és szinte ki sem jött a szobából. Csak régi fényképeket és videókat nézegetett, és tonna számra pusztította a zsebkendőt. Tom még nagyon kicsi volt, fel sem fogta rögtön, hogy mi történt. Viszont érezte, hogy valami nincs rendben, és nagyon szomorú volt. Aztán Nagyi odaköltözött, elvégezte a házimunkát, rávette anyát, hogy miattunk legyen erős, és megvigasztalta Tomot, elmagyarázta neki a helyzetet.

És én? Hát, mikor csak lehetett, elmentem sétálni. Megnyugtatott, hogy pár óráig nem kell semmire sem figyelnem. Először a környéket jártam, a közeli parkokat, aztán az egész várost. Felvettem egy napszemüvegemet, és ráérősen ballagtam az utcákon. Egyszer még beálltam egy turista csoporthoz, és velük sétálgattunk London utcáin. Ez egy kedves emlék volt, a végén még kaptam egy fagyit is. 

Néha megálltam egy-egy játszótér mellett, és néztem a boldog családokat. Az anyukák a padon beszélgettek, az apukák a gyerekeket lökték a hintában. Egy kicsit engem is boldoggá tett, hogy ott állhatok, vagy épp ülhetek egy padon, és egy ilyen pillanatról álmodozhattam. 

Végül egy délután nem mentem haza. Persze nem szöktem el, csak annyira belemerültem a gondolataimba, hogy az ellenkező irányba indultam el, mint amerre kellett volna.

A helyi önkéntes pont mellett kötöttem ki. Az udvarban két nő beszélgetett.

- Nem vagyunk elegen, Camilla. Kellene még egy fő az ételosztáshoz. - magyarázott az egyik hölgy, miközben kifújta a cigi füstöt.

- De már mindenki hazament. És amúgy is, a mai világban egyre kevesebben jótékonykodnak. - panaszkodott a Camilla nevű nő. Én ekkor léptem oda hozzájuk. Tizenhárom éves lehettem, és még nem voltam annyira szégyenlős.

- Segíthetek? - kérdeztem az alacsony kerítés mögül. Mindketten felkapták a fejüket.

- Jaj, drágám. Tudod, mi önkéntesek vagyunk, és mi osztjuk a hajléktalanszállón az ételt. Ma viszont eggyel kevesebben vagyunk. - mondta az első nő.

- És nem tudjuk, hogyan fogjuk megoldani ezt az egészet. - fejezte be a második.

- Én szívesen segítek! Otthon is én szoktam főzni. - mondtam büszkén.

- De édes vagy. De nem főzni kell, hanem kiosztani. De tényleg segíteni akarsz? - nagyot bólintottam. Azért nem voltam ám tizenkettő! 

- Hát, akkor gyere! - a két nő - Camilla és Patricia - mint kiderült testvérek, és már három éve voltak önkéntesek. Bekísértek a szomszéd házba, ahol egy nagy helyiség tele volt asztalokkal, és oldalt volt a még forró étel. Elmagyarázták, hogy nekem teát kell töltenem, és két szelet kenyeret kell tennem a bácsik és nénik tálcájára. Megmutatták, hogy mennyi teát kell a pohárba tölteni, és hogyan kell úgy, hogy ne csöpögjön.

Végül hat órakor megjöttek a 'vendégek'. Én addigra kaptam egy kötényt, és felkötöttem a hajam.

- Jó étvágyat! - mondtam, és a teát és a kenyeret a bácsi tányérjára raktam. Mindenki megköszönte, és lassan minden elfogyott. Camilla engem is kínált, de nem fogadtam el, mert sietnem kellett. Nagyi nem is tudta, hol voltam. Elköszöntem a hölgyektől, és hazasiettem.

Nagyi persze nagyon kiakadt, de mikor megtudta, hol voltam, nagyon büszke volt rám.

Másnap is elmentem, ahol nagyon megörültek nekem. Minden nyáron ott voltam hat órakor. És tanév alatt pedig minden kedden. 

És ez most sem volt másképp. Miután letettem otthon a cuccaimat, és csináltam a többieknek vacsorára valamit, kocsiba ültem, és a hajléktalanszállóra hajtottam.

- Jó estét! - köszöntem oda Camnek és Patriciának. Azóta is mi hárman osztjuk a vacsorát. Semmi sem változott, én ugyanúgy a teát osztom, és a kenyeret. Csak épp én felnőttem, ők pedig egy kicsit megőszültek, de a humoruk még mindig a régi.

- Édes Nancym, de jó téged újra látni! - felnevettem, és megöleltem őket.

- Pontosan négy napja nem láttál, Camilla. 

- Tudjuk, nem vagyunk még olyan öregeket. Csak féltünk, hogy most, hogy végzős lettél, nem lesz időd ránk. - magyarázta meg Patricia.

- Rátok mindig van időm. - mosolyogtam, és felvettem a kötényemet. 

Lassan megjöttek a vendégek - még mindig vendégeknek hívom őket - és nekiálltunk.

- Jó estét Joe bácsi! Jó étvágyat! - mondtam hangosan a nagyothalló öreg bácsinak.

- Majd ugorj be egyszer, csillagom! Köszönöm! - mindenkivel lejátszottam egy ilyen kis beszélgetést. Öt év alatt megismeri az embereket az ember. Én úgy gondoltam rájuk, mint a második családomra. Nagyon kedves emberek.

- És íme a mi sztár kislányunk! A mi Nancynk végzős lett! - én is töltöttem magamnak egy pohár teát, és felemelve koccintottam a közelemben lévőkkel.

- Köszönöm. - mosolyogtam szégyenlősen. Mint említettem, kinőttem azt a bátor korszakomat. - De lassan mennem kell. Még van egy kis házim. - most elátkoztam a francia tanárt. Amúgy szerettem, de most inkább itt maradnék sztorizgatni.

- Ó, a mi kis szorgos drágánk. További szép estét, kedvesem! - kiáltotta Cam utánam, és én pedig még integettem neki az autóból.

9. fejezet

 Hosszú rész, mert jó kedvem van*-* És mert Karácsony van:D Kellemes ünnepeket, és 1D-s cuccokban gazdag Karácsonyt nektek;) Virág xox

Claudia

Szokásom szerint megint ötvenre értem a sulihoz. És persze megint a legtávolabbi helyen találtam csak helyet. Sietve bementem a suliba, és a szekrényemhez léptem. Kipakoltam a felesleges könyveket, és mindjárt könnyebb lett a táskám. Történelemmel kezdtünk, a nagy előadóba mentem, ahol a többiek már a helyükön beszélgettek. 

- Nancy! - keresni kezdtem, hogy ki szólított, és még páran a közelemből, hogy mégis ki szól hozzám. Claudia volt, akinek az apjának egy rádiósműsora volt. - Leülhetek melléd? - pár pillanatig csak néztem rá, és szerintem az egész osztály is. Utána tétován bólintottam. - Köszi.

- Valami gond van? - végül összeszedtem a bátorságomat, és kinyögtem ezt a mondatot.

- Jenny anyja valami menő állást kapott Kim apjának a vállalatában. És most már velük lóg. - egy kicsit megfordultam, hogy lássam, igaz-e. És az volt. Jennifer felismerhetetlenségig összemázolt arccal, bokafájdítóan magassarkú cipőben, és a házirendre fittyet hányva a lehető legrövidebb szoknyában állt, és tette magát a focicsapatnak, Cecilia és Kimmel együtt.

Mikor már nem tudtam nézni, körbenéztem az osztályban, hogy miért is mellém ült. Az osztályban a klikkesedés már elsőben eldőlt, és Claudia és Jenny együtt érkeztek az iskolába, állandóan együtt voltak, és így sehova nem tudott menni. Ezért ült le hozzám. 

- Sajnálom. - mondtam és hátradőltem a székemen. Gyorsan kipakolt, és elővéve a telefonját játszani kezdett. Én is elővettem volna, viszont nem az egyik legmodernebb darab, és nincs kedvem a csúfolódást hallgatni, ezért inkább egy könyvet húztam elő, és abba merültem bele.

Mikor bejött a tanár, Claudia megbökött. így én is gyorsan fel tudtam állni. Valaki benyögte, szó szerint, hogy kik hiányoznak, - a popsztárok, természetesen - majd a tanár felírta a táblára a tételeket. 

- Ezek mik? - kérdezte meg Mark.

- A történelem egy kötelező érettségi tantárgy, Mr Miller. Szóval ha meg akarja kapni az érettségit, kérem vegyen elő egy füzetet, és írja le. - nem is tudom, hogy jutott el idáig. 

Két oldalt foglaltak el a tételek, amit roham tempóban írtam le, és utána már el is kezdtük átvenni az anyagot az őskortól kezdve. Olyan dolgokat mondott, amiket öt évvel ezelőtt tanultunk, és még én is csak halványan emlékeztem rájuk. 

Aztán befutott az öt srác.

- Elnézést. - mondták hangosan. - Egy kicsit elaludtunk. 

- És ez feljogosít titeket arra, hogy félbeszakítsátok az órámat? Üljetek le! - a töri tanárral nem lehet szórakozni. - Szóval, az újkőkorszak... - mikor a fiúk bejöttek, megzavarták a tanárt, és így pár részlet kimaradt.

- Most akkor otthon kell ezeket kidolgozni? - kérdezte Claudia, én pedig a gyors jegyzetelés közben bólintottam.

- Ezek szerint. - egy kis boldogságot megengedtem magamnak. Hisz végre valaki mellém ült, nem kényszerből. Talán még jó is lehet ez az év.

- Húzzatok bele a tanulásba, és senki ne merje azt mondani, hogy elég lesz majd a következő félévben tanulnia. Rengeteg dolog van még, amit meg kell tanulnotok. Ez még a hat emeletes torta első szeletje volt. Nem szintje, szeletje. - önnek is boldog viszontlátást. - Ó, és maradjatok pár percet, jön az osztályfőnök. Nicholasnak is miért velem kell üzengetnie. - az utolsó mondatot azt hiszem csak mi hallottuk, és érthetetlen tekintettel néztünk egymásra Claudiával. Utána elnevettük magunkat.

- Gyerekek, tegnap elfelejtettem! - kiabált Mr Marshall mellettem, mire összerezzentem, és a meglepetéstől leültem. - Jövőhét hétfőig mindenki találja ki, hogy mi lesz a választott tantárgya, mert le kell adnom! A többit a szaktanár elmondja. És... - nem tudta befejezni, mert a fele osztály már a folyosó másik végén járt. Én maradtam, és kérdőn néztem rá. Azt hiszem, csak engem és Claudiát érdekelte. - Csak azt akartam mondani, hogyha a szaktanár is beleegyezik, akkor azt a tantárgyat, amiből nem szándékoztok érettségizni, megkapnátok, hogy készüljetek a többi órára. De szerintem csak hatalmas lógás lenne a vége. Majd jövőhéten beszélünk még róla. - mondta, és elsietett.

- Ez nem rossz ötlet. - jegyezte meg Claudia, én meg bólintottam. 

Kimentünk az udvarra, ki kell használni, míg ilyen enyhe az idő. A szokásos asztalomhoz mentünk, ahol ledobtam a táskám, és felülve elővettem újra a könyvem, és belemerültem. 

Ez az én törzshelyem. Régen gondolom voltak itt padok, de most már csak ez az asztal maradt itt, mindig ezen ülök, mikor elég jó az idő, hogy kijöjjek szünetre.

- Szerinted helyesek? - összeráncoltam a szemöldököm, és az ölembe téve a könyvem, ránéztem Claudiára.

- Mármint kik? 

- Hát a One Direction. - harapott bele az ajkába, és állával az udvar másik pontjába bökött, ahol ott álltak a menők. És ott voltak a fiúk is. - Annyira szeretem a zenéjüket. - itt látványosan felsóhajtott. - Hogyha kérek tőlük autogramot, szerinted adnak? Már tegnap is akartam, de lerohanták őket.

- Hát.. ö.. Biztos... - fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki.

- Vagy lesz egy dedikálásuk a plázában holnap. Lehet, hogy el kéne oda menni. - hát, ott ezer másik rajongó között tolonghatsz, itt viszont csak ötszáz. De te menj csak a plázába. - Gyere el velem.

- Mi? Én? - meglepetten néztem rá. Most elhívott, hogy menjek vele?

- Hát persze. - nézett rám. - Kérlek! Nem akarok egyedül menni, a végén eltaposnak!

- Jó! - mosolyogtam rá. Úristen. Elmegyek a plázába. És nem egyedül. Boldog mosolyomat a könyvem mögé rejtettem.

- Akkor suli után megyünk! De most siessünk, mert mindjárt becsöngetnek.

Ezek után simán átvészeltem a matekot és irodalmat, igaz a tesin egy kicsit lelohadt a kedvem, mert futottunk, de utána csak olyan laza óráink voltak, mint a társadalom ismeretek, infó vagy francia. Közben a töri tanárral megbeszéltem, hogy keddenként lesz a töri felkészítő, majd miután számot cseréltünk Claudiával, boldogan vezettem át a délutáni dugón hazáig. 

És még boldogabb voltam, mert egyik One Direction-ös fiú sem vett észre.

8. fejezet

- Helló! Én Niall vagyok, ő meg Harry. Úgy tűnik, mi leszünk az új lakók. - szinte láttam, ahogy szélesen rámosolyognak Nagyira.

Hogy lehetek én ekkora szerencsétlen? Itt élek egy hatalmas városban, ők mégis azt a házat találják meg, ahol én is lakok. Akkor ez már nem kérdéses, Kim élve fog megfojtani, ha ezt megtudja. És nem fog békén hagyni. Volt öt évem, hogy láthatatlanná váljak, erre idejön ez az öt fiú és mindent felbolygatnak.

-... Köszönjük, egy teát elfogadunk. - kicsit lemaradtam, de újra hallgatózni kezdtem. Tudom, hogy csúnya dolog, de muszáj kiderítenem, hogy miért jöttek ide.

- Ön egyedül él itt? Csak mert látom, már bevásárolt. - úristen, a cuccaim. A szám elé kaptam a kezem. Még Niall sem olyan hülye, hogy ne ismerné fel a szatyrokat.

- Ó, én nem lakok itt. Csak a lányom, és a két unokám. - Nagyi. Nekidöntöttem a fejem az ajtónak. - Vagyis a nagyobbik unokám már elköltözött. - felálltam, az ágyamhoz mentem, és beleestem. Meg akarok halni.

Végül inkább fogtam a telefonomat, bedugtam a fülhallgatómat, és elindítottam valamit. A zene végre megnyugtatott. Kizártam a világot, hogy két híresség van a konyhánkban, hogy Nagyi egyedül van kint.Túl sok volt ez egy napra. Inkább abban a ruhában, amiben voltam, a fejemre húztam a takarót, és álomba zuhantam.

Korán keltem,túl korán. Viszont muszáj volt lefürödnöm, és összepakolnom. Nagy nehezen felkeltem, kikapcsoltam a zenét, és feldugtam töltőre a telóm. Megfogtam az egyenruhám, egy nagy pulcsit meg a törülközőm, és a fürdőbe mentem. Levetkőztem, és beálltam a jó meleg víz alá. Majdnem visszaaludtam, de ekkor könyörtelenül elzártam a vizet, és magamra csavartam a törülközőt. Miközben elkezdtem kifésülni a hajamat, a tükörbe néztem. Kezem a mozdulat közben megállt, arcom fintorba fordult.

Egyáltalán nem úgy nézek ki, mint Kim. Arcomon pár szeplő volt látható, orrom meg sehogy sem illett az arcomhoz. A szemem meg... Se nem zöld, se nem barna. Valahol közte. És  hajamról inkább ne is beszéljünk. Ez a ronda vörös árnyalat. Csakis azért nem festettem be az első adandó alkalommal, mert apunak is ilyen volt a haja. Anyu midig az mondja, jobban hasonlítok rá. Csak az ő kedvéért viselem el a répás és Piroskás vicceket. Ráadásul csak úgy szabadon nő, félévente ha elmegyek a fodrászhoz, akkor is csak a töredezett végét vágja le. 

Inkább elfordultam a tükörtől, és elkezdtem megszárítani, miközben valahogy felküzdöttem magamra a ruháimat. Mikor kész lettem, Kimentem a nappaliba, és behoztam végre a dolgaimat. Elraktam úgy öt füzetet, hátha elég lesz annyi, pár tollat, majd kezdődhetett is a nap.

Szokásosan bekapcsoltam a rádiót, most viszont szendvicseket csináltam.

- Kik voltak ezek az alakok este? - jött be Tom, ő is fel volt már öltözve.

- Az új osztálytársaim. - mondtam mellékesen, hátha nem kérdez többet. Most is bevitte a kávét anyunak, viszont mikor kijött, és nekiálltunk reggelizni, furán méregetett. - Mi van? - kérdeztem rá végül.

- Tetszik neked valamelyik? Vagy miért bujkáltál előlük? Olyan jó fejek! - áradozott róluk.

- Mi? Dehogy. - úr isten, honnan szedte ezt?

- Jól van Nancy. Tudom én. - nevetett. Ó, ha tudná, ő se nevetve. Én csak legyintettem egyet és nem figyeltem rá. - A Nagyi üzeni, jössz neki eggyel. - tudom. 

- Na gyere, ha azt akarod hogy elvigyelek, sietni kell. Tegnap is majdnem elkéstem.

- Jövök. Nancy... - visszafordultam hozzá, hogy vajon mit szeretne. - A fiúkkal délután elmennénk venni sulis cuccokat. - az én kisöcsém felnőtt. - Ne kezd el te is, hogy felnőttem. - emelte fel védekezően a kezét, mire nevetnem kellett.

- Tessék, vegyél valami jó kis cuccot. - nyomtam a kezébe egy kis pénzt. Had vagánykodjon egy kicsit ő is.

- Köszi, imádlak! - ölelt át, majd kiszaladt az ajtón. Mosolyogva néztem utána. Istenem, majd ha a lányokat hozzá haza...

De elég Nancy, a végén elsírod magad. Felvettem a táskám és a tornacipőmet, és Tom után mentem.

7. fejezet

Bocsi a késést, csak beteg vagyok/voltam, de mostmár itt vagyok :D

Gyorsan elindultam, és egy nagyobb kerülővel hazamentem.Muszáj volt egy kicsit lenyugodnom, hiszen otthon úgy tudják, minden oké a suliban. Mikor végre megérkeztem, alig találtam parkolóhelyet. Ez a világ legrosszabb napja. Mikor végre leparkoltam, megfogtam az összes cuccomat, és valahogy bejutottam a házba, sóhajtottam egyet.

Már a folyosóról is éreztem a mennyei húsleves szagát. Tehát itt a Nagyi.

Apukám anyukája. Ő az egyetlen még élő rokonunk anyán kívül. Még pár hónapra ide is költözött, mikor apu eltűnt, így ott segített, ahol tudott. Neki köszönhetően talpra álltunk.

- Finom illatok! - léptem be a lakásba, és megkönnyebbülve mindent ledobtam a kanapéra.

- Akkor kézmosás, és gyere enni! - mosolygott Nagyi, és lerakott még egy tányért nekem az asztalra. Levettem és felakasztottam a kabátom, majd gyors kezet mostam.

- Remek lett, mint mindig. - mondtam, miközben csendben ettünk négyesben.

- És hogy telt az első napotok? - kérdezte egy idő után. Anyu is kíváncsian nézett minket.

- Jól. - mondtuk szinkronban. Mi mást mondhattunk volna?

- És mit csináltatok? - próbált Nagyi rávenni minket, hogy egy kicsit bővebb választ adjunk.

- Semmit. - ráztuk a fejünket.

- Ugyan már gyerekek, hisz te Nancy végzős lettél, Tom te pedig ötödikes. Ez nagy élmény. Olyan nagyok vagytok már. - büszkén nézett ránk, és a szeme kezdett könnyes lenni. Csak ne sírjon, mert akkor nekem is sírnom kell.

- Ez még csak az első nap volt, majd hogyha történik valami izgalmas, akkor neked mondjuk el elsőnek. - fogtam meg a kezét. Ő hálásan nézett rám, majd felállt.

- Akkor ki segít nekem mosogatni? - hirtelen nagyon elfoglaltak lettünk. - De gyerekek, ahogy mondtátok, ez volt az első iskolanap, nem is adtak leckét! - csúnyán néztem Tomra. Elég béna kifogás volt, hogy házija van.

- Majd én, de te addig írd meg a leckéd! - mondtam gúnyosan, és felnevettem.

A tányérokat a mosogatóba pakoltam, és elkezdtem mosogatni. Eközben anyu visszament a szobájába, hogy folytassa a festést, Nagyi pedig ott törölgette szárazra mellettem a tányérokat.

- Kincsem... - szólalt meg egy idő után. Kíváncsian odapillantottam, hogy mit akar. - Most, hogy végzős lettél... Tudom, hogy rengeteg dolgot kell kifizetni, de ha idén el akarsz menni az osztálykirándulásra, akkor szólj. Mert megoldjuk.

Szomorú mosollyal néztem rá. Nem azért hagytam ki az osztálykirándulásokat eddig, mert nem tudtuk kifizetni. Mert valahonnan mindig előkerítettük volna a pénzt. Én nem akartam menni. Mert ezek a kirándulások arról szóltak, hogy együtt legyünk és szórakozzunk. De velem valószínűleg senki nem szórakozott volna. Így egyszerűen kihagytam mindet. Inkább kivettem azokat a napokat, és itthon segítettem anyunak felkészülni a nyárra.

- Ez kedves tőled. Majd még meglátjuk. Egyelőre kezdjük el ezt a tanévet. - végeztünk, és megtöröltem a kezemet.

- Akkor mesélj. Van valami helyes fiú az osztályban?

- Nagyi! - nevettem kínosan. Mikor láttam, hogy továbbra is kíváncsian méreget, felsóhajtottam. - Tudod, van a fiúbanda az X-factorból. A One direction. - bólintott, hogy tudja melyik. - Na, ők jöttek hozzánk az utolsó évre. Azt még nem tudom, hogy miért, de a lényeg, hogy itt vannak.

- És melyikük tetszik? - csillant fel a szeme. Megráztam a fejem.

- Azt nem mondom, hogy tetszenének, de ők a leghelyesebbek az osztályban. És persze nagyon menők. - forgattam meg a szemem.

Ekkor megszólalt a csengő. Hát ez meg ki lehet ilyenkor? Ránéztem Nagyira, de ő is meg volt lepődve. Felálltam, és a kis lyukon megnéztem, ki az.

Ahogy odahajoltam, szinte rögtön hátraléptem két lépést. Hogy a fenébe kerültek ide?

- Nyisd ki te. És én nem lakik itt. - mutattam az ajtóra, majd ott hagytam a Nagyit, és bezárkóztam a szobámba. Hallottam, hogy odamegy az ajtóhoz és kinyitja. És aztán megszólaltak azon a mély hangjukon, amitől minden lánynak remegni kezd a lába.

- Helló! Én Niall vagyok, ő meg Harry. 

6. fejezet

Miért mentem én bele ebbe az egészbe?

Niall is udvariasan kinyitottam nekem az ajtót, mikor elvettem újra egy kosarat, kivette a kezemből.

- Nos kapitány, mi kell először? - ránéztem. Most komolyan kapitánynak nevezett? - Oké, kukába a becenévvel.-

- Vegyünk tollat. - mentem oda egy pulthoz. Megvártam, míg kiválaszt öt különböző színűt, és még a kosárba öntött vagy tíz-tíz darabot belőlük. - Ennyi tollat használsz? - szaladt ki a számon. Én magamról tudom, hogy szeretem eltüntetni őket, de azért ennyit.

- Végre, hát tudsz fogalmazni? - éreztem, hogy vér szökik az arcomba ettől a mondattól, és elfordultam, holott tudtam, hogy nem bántásnak szánta. - Bocsi. Az úgy volt, hogy versenyeztünk a srácokkal, és vesztettem, így nekem kellett eljönnöm bevásárolni. Most mi jön? - az alsó ajkamba harapva a füzetek felé böktem. - Már megint nem szólalsz meg? Ne légy ilyen szégyenlős. Tudod, kire hasonlítasz? Maya nénikémre. Ő is ilyen szótlan, évente ha egyszer látom, akkor is csak egy picit megölel, és a következő pillanatban eltűnik. Mestere annak, hogy ne tűnjön ki a tömegből... Nancy? Hova lettél? - keresett a tekintetével, miközben telerakta a kosarát vonalas füzettel. Én mindvégig ott álltam mellette, csak a jobb oldalán. Megkocogtattam a vállát, mire odakapta a tekintetét. - Látod? Erről beszélek. - nem tudom, hogy mi baja van azzal, hogy szinte láthatatlan vagyok. Nekem nem okoz gondot.

Utána mondta és csak mondta. Be sem állt a szája. Na, nem mintha ez annyira zavart volna. Minden létező témát érintett, gondolom neki is egy kicsit jól esett kiengednie a gőzt. Én pedig csak hallgattam.

Kifejezettem jó társaság volt, akár nem is kellett volna ráfigyelnem, nem várta el, hogy reagáljak valamelyik történetére, mert közben már a másiknak a közepén tartott. Neki elég volt az is, hogy ott vagyok mellette.

Mikor mindent összeszedtünk, a pénztárhoz mentünk. Niall kártyával fizetett, én pedig elfordulva a kint rohangáló embereket néztem.

- Kaphatnék egy autogramot? A lányom nagy rajongótok! - suttogta diszkréten a pénztáros. Niall mosolyogva bólintott, és aláírta a kislány fényképét. - Ő a barátnőd? - kérdezte mosolyogva a nő.

- Nem. - mondta Niall, én pedig gyorsan megráztam a fejem. Még csak az kéne.

- Szép pár lennétek. Köszönök mindent! - köszönt el. Én kilöktem az ajtót, és odafordultam a szőke fiúhoz.

- Megígértem, hogy elviszlek ebédelni. Gyere, láttam itt a közelben egy gyorséttermet. Ha megfelel, persze. - bólintottam, és egy kicsit lemaradva követni kezdtem, mikor elindult. Muszáj volt egy kicsit leszakadnom, hogyha felismernék, akkor ne hozzák összefüggésbe velem. - Hé, hát megint hova mentél? - fordult meg hirtelen, mire nekimentem.

- Ne haragudj. - mondtam. Addig nézett rám szépen, míg meg nem adtam magam, és ott sétáltam mellette. Ő pedig folytatta a sztorizgatást. Mikor odaértünk, bementünk az étterembe, és leültünk egy asztalhoz.Kezembe vettem az étlapot, és keresgélni kerestem valami pénztárca-kímélő ajánlatot.

- Jó napot, sikerült választani? - tűnt fel a pincérnő. Niall rám nézett.

- Én egy hamburger menüt szeretnék. - mondtam, mire a nő bólintott.

- Milyen innivalóval?

- Almalét szeretnék. - ezek után Niall is elmondta a rendelését, majd a pincérnő elment.

- Azt hittem, hogy te is majd valami salátát rendelsz, mint általában a lányok, mert épp egy fogyókúra közepén vagy. - csúnyán néztem rá.

- Éhes vagyok. És épp ezt kívánom. - magyaráztam sértődötten. Nem elég feltűnő, hogy nem vagyok olyan mint Kimberly, vagy a hozzá hasonlók?

- Oké, nem harapd le a fejemet. - nevetett. - Tudod, miért melléd ültem ma, és nem hátra a többiekhez? - hajolt alig észlelhetően közelebb. Összevontam a szemöldököm. - Mert te csak ültél, és marhára nem foglalkoztál velünk. - ő nem értheti meg. Még be se tette a lábát az iskolába, ő máris menő volt. Magas, szőke, helyes és akcentusa van. Kim zabálja ezeket a pasikat. És persze mindenki más is az iskolában. De persz a magamfajtának elérhetetlen. De jó volt ez a kis vásárlás. Hisz' mégis csak a nagy Niall Horannal vásároltam.

Elnéztem oldalra, és igyekeztem a szomorúságot elrejteni az arcomról. Ekkor láttam meg Kimet és a követőis. Ó jaj. Kezemmel felkönyököltem az asztalra, és eltakartam az arcom.

- Mit csinálsz? - kérdezte Niall, és ő is kinézett az ablakon. Kilestem az ujjaim mögül, de a baj bekövetkezett, a lányok az étterem felé vették az útjukat.

- Mennem kell. - mondtam és már keltem is volna fel, ha nem fogja meg a kezemet.

- Valami gond van? - aggódva nézett rám. Ekkor kivágódott az ajtó, mire mindketten odakaptuk a tekintetünket, én pedig kihasználva Niall figyelmetlenségét, kirántottam a kezemet az övéből.

- Niall! Jaj, hát nem is gondoltam, hogy itt talállak! - sz szerint sipította, amitől nekem megfájdult a fejem.

- Kimberly! Mizu? - kérdezte mosolyogva az említett. Én lehajtottam a fejem, és felvettem a szatyromat a földről.

- Hát tudod, csak egy kis tanév eleji vásárlós délutánt tartunk a csajokkal. - ekkor rám nézett. - Hát ez meg mit keres itt?

- Én... Én épp indultam. - motyogtam, és sietősen elindultam.

- Helyes. Nos Niall, van kedved csatlakozni? - megfogta a vállamat, és a válla mögé lökött. Én igyekeztem minél gyorsabban kisurranni. Szinte észrevétlenül manővereztem a járókelők között, akik időközben megszaporodtak.

De erős volt, és csak a kocsiban eredtek el a könnyeim. Megint elhittem, hogy ez valami más lesz.

Egyértelmű, hogy Niall is az elitbe tartozik, mégis miért beszélgetne velem? Csak arra voltam jó, hogy segítsek neki. És még csak nem is ebédeltem. Elnevettem magam kínomban.

5. fejezet

Ezt most gyors megírtam, de tanulnom kell a félévit ki kéne javítanom, de igyekszem minél gyakrabban kirakni a részeket. De hétvégenként biztos lesznek részek:)

Virág xox

Kicsit lenyugodva vezettem. Nem valószínű, hogy bárki is meglátott volna, így csak találomra beraktam egy lemezt és azt hallgatva mentem haza. Nagyon fura volt így közlekedni London utcáin. Nem láttam csapatban tanyázó tinédzsereket, csak turistákat és öregeket sétálni.

Épp egy pirosnál vártam, mikor kaptam egy SMS-t. Tom küldte, hogy nem kell elmennem érte, mert elmegy a barátjához, este jön haza. Akkor enyém a nap további része. Gondolatban már szép kis listát állítottam össze, hogy mi kell még a suliba, füzetek meg ilyesmik, mikor leparkoltam a ház előtt.  Nem volt valami nagy szám, három emeletes volt és csak hat lakás volt benne. Ebből az egyik üresen állt már évek óta.  Mi a második emeleten lakunk, mellettünk az öreg Mr Smith, a gondnok. Alattunk a Henderson család, két rosszcsont kisfiúval, valamint az özvegy Heni néni.  Felettünk pedig csak Nate, a krimi író. A táskámból előkotortam a ház kulcsaimat, de a többi cuccot itt hagytam. Úgy terveztem, elmegyek még a plázába.

- Segíthetek? – vettem ki Heni néni kezéből a két szatyrot. Kis közösségünk mindenki segít a másiknak. Ráadásul a néninek van a legfinomabb mézes süteménye. Sokszor áthívjuk mi is őt egy-egy ebédre.

- Köszönöm, drágám. De neked nem iskolában kellene lenned? – kérdezte a wales-i akcentusával, ami még mindig megvan neki, holott vagy húsz éve ideköltözött.

- Végzős lettem, és az osztályfőnököm elengedett egy kicsit hamarabb.  – magyaráztam. Előtte nem kellett szégyenlősnek lennem, olyan volt nekem, mintha a második anyukám lenne.

- Hát ennyire felnőttél? – nyitotta ki a lakása ajtaját, én meg otthonosan a konyhába mentem és elkezdtem elpakolni a cuccokat. – Hisz a múltkor még itt szidott Bob, hogy ne motorozz a folyosón. – felnevettem az emléken. Apu vette azt a motort a harmadik születésnapomra, és még fürödni is csak úgy voltam hajlandó, hogy ott volt bent a fürdőszobába.

- Bárcsak még annyi idős lennék, Heni néni. – szomorúan rámosolyogtam. – De azt hiszem ezzel végeztem. Tudok segíteni valamiben? Mindjárt megyek a plázába, kell még valami? – kérdeztem.

- Nem, kedveském. Sokat segítettél. Legyen további szép napot! – megöleltem búcsúzóul, és becsuktam magam mögött az ajtót. Senkivel nem találkoztam ezek után, mindenki dolgozott még.

- Megjöttem anyu! – kiabáltam, habár inkább megszokásból. Mintha meghallaná. Édesanyám ugyanis siket lett egy baleset következtében, így nem mehetett vissza dolgozni. Így most csak festeget, és azokból tartjuk el magunkat.  Mikor megláttam a nappaliban, gyors intettem neki egyet, mire ő magához intett.

Ő megtanulta a jelnyelvet, hisz anélkül nem boldogulna, én viszont csak pár alap mozdulatot ismertem. De most megértettem, hogy a napomról kérdezett. Valamennyire tudott szájról olvasni, így pár részletben elmondtam neki.

- Az osztályfőnök kész idegbeteg, de korábban elengedett, mert már végzősök vagyunk. – büszke mosollyal nézett rám, és elsimította az egyik vörös tincsemet a fülem mögé. – Elmegyek a plázába. Kell valami itthonra? – megrázta a fejét, majd jó szórakozást kívánt. Csak mosolyogva bólintottam.

Ha egy kis szerencsém lesz, csak gyors megveszem azt, ami kell, utána jöhetek vissza. Hátha nem futok össze Kim és gyülekezetével, ahogy a márkás táskáikat cipelik.

Átöltöztem, és felvettem egy pólót farmerral. Csak semmi feltűnés. Magamhoz vettem a pénztárcámat, és már siettem is le a lépcsőn. Beindítottam a kocsim, de mielőtt a plázába mentem volna, elmentem tankolni.

Mikor végre megvoltam ezzel is, bementem a pláza földalatti parkolójába. Ahhoz képest, hogy mindenkinek suliban van, vagy dolgozik, rengeteg kocsi volt. Leparkoltam, és kiszálltam. Azért remélem, megtalálom a kocsimat.

Nem vagyok az a minden-boltba-bemegyek-nézelődni típus, pontosan tudom, melyik boltba akarok menni, és egyenesen oda megyek. Nem állok meg, nem nézek szét. Így nem látok meg olyan dolgokat, amik talán tetszenének, de túl drágák. Így tettem most is, bementem az írószerbe és megfogtam egy kosarat.  

Először is, tollak. Állandóan elhagyom őket. Vagy megrágom a végüket, és akkor használhatatlanok lesznek. Ceruzát is veszek, de inkább Tomnak, nekem elég egy darab, az is csak matekra, és egy pár radírt. Tomnak itt letudtam, hogy mit veszek, mert neki minden évben variálnak a tanáraik, hogy most ilyen festéket kérnek, de ahhoz csak ez az ecset jó, meg ilyenek. Inkább megnéztem a füzeteket. Nekem jóformán csak vonalas füzet kell, abból viszont egy csomó. Így be is pakoltam, meg fogtam két négyzetrácsosat matekra.

És kész. Kevesebb, mint tíz perc alatt. Így kell vásárolni. Fizettem, és már menni készültem, mikor valaki megkocogtatta a vállamat.

- Helló. – köszönt ír akcentussal az illető. Megfordultam, és ránéztem. – Nem segítenél nekem? Fogalmam sincs, mit kéne vennem a suliba.

- Épp indultam… - nyögtem ki végre, két perc kínos csend után. Egyik kezével a hajába túrt, és könyörgően nézett rám.

- Kérlek. Utána meghívlak egy ebédre. – ekkor korgott a hasam. Reggel óta nem ettem.

- Legyen. – sóhajtottam fel. Örömében megölelt, én meg csak ott álltam, mint valami cövek. Nem tudtam, mit csináljak, engem nem szoktak úgy ölelgetni, hírességek meg végképp nem. – Menjünk. – lehajtottam a fejem, és lopva körülnéztem, de senki nem figyelt ránk.

4. fejezet

- Remek, mind itt vagytok. Akkor a várva várt bál téma. Azt el kell hogy mondjam, hogy ez majd csak márciusban lesz. Szóval mindenkinek lesz ideje megvenni a ruháját, lefoglalni az időpontot a fodrásznál és még isten tudja mit csinálni. Azt kellene még megbeszélni, hogy milyen tánc legyen. Én majd holnapra keresek pár tánctanárt, és akkor majd választunk. De előtte a szalagavató. Ez viszont decemberben lesz. Gondolom láttatok már egy-két ilyen műsort. Általában ti, diákok kicsúfoljátok a tanárokat. Nagyon kíváncsi leszek, mit hoztok össze. És akkor ugye az érettségi. Az majd ott májusban lesz. De ez nem azt jelenti, hogy akkor majd előtte egy héttel elkezdetek tanulni. Most húzzatok bele. – én is csak néztem, mint a többiek. Általában nem szokott ilyen komoly monológot előadni. Biztos érdekes lehet a bál. Habár nem hiszem, hogy lesz partnerem. Legfeljebb táncolok az ofővel.  – És akkor… Az órarend, hölgyeim és uraim! – egyenként nyögtek fel a többiek.

Nem is lett olyan vészes, mint gondoltam. Rengeteg lyukas órám van, habár ennek az ára, hogy bent kell maradnom ötig is. És utána még tanuljak is. A tanári felállás maradt ugyanaz, ahogy elnéztem a papírt.

- Gyerekek, figyeljetek rám. Ne kezdjetek el sikít… - ekkor kinyílt az ajtó. És a One Direction lépett be rajta. Én a kezembe temettem az arcomat, hátha nem ismernek meg. De a többiek. A sikítozással nem volt gond, még levegőt is elfelejtettek venni, mikor meglátták a fiúkat.

- Úristen… - ennyit mondott Cecilia, és az összes lány megbolondult. Egymást csipkedték, hogy nem álmodnak-e. Végül Kimberly szedte össze magát elsőnek, és egy néma, hűvös pillantással mindenkit elhallgattatott. Szegény fiúk csak álltak ott, óvatosan mosolyogva, várva hogy végre mindenki lecsillapodjon.

- Ezek meg kik? - szólalt meg a kínos csendben Mark, aki a hátam mögött ült. Óvatosan hátrafordultam, de ő nem engem nézett, még csak nem is az öt szerencsétlent. Hanem a lányokat és az osztályfőnököt.

- Ők, kedves Mark, a One Direction. Név szerint Louis, Niall, Harry, Liam és Zayn. Említettem már, hogy kaptok öt új osztálytársat. Nos, ők lennének azok. Fogadjátok őket nagy szeretettel. - idegesen nézte hol az óráját, hol az íróasztalán álló nagy papírhalmot. - Üljetek le. Mint minden év elején, most is ki kell töltenetek az éves kérdőívet. Erre van öt percetek. Gondolom nem lesz gondotok vele, minden évben ugyan az. 

Nem is figyeltem nagyon a tanárral, azt lestem, hogy hova ülnek a fiúk. Ugyan van mellettem egy üres hely, azért nagyon reménykedtem, hogy senki nem fogja elfoglalni. 

- Nancy, oszd ki a lapokat. - rakta le a padomra a kis köteget. Szó nélkül felálltam, és mindenki elé letettem egyet, és igyekeztem átlépni az utamba kitett lábakon. Ám mikor visszaértem a helyemre, valaki ült a mellettem lévő padban. Ránéztem a szemem sarkából. Meglepetten vettem észre, hogy a tüsszentő srác volt. Milyen idétlen név. Ezen elmosolyodtam, amit ő is meglátott és egy vakító mosollyal ajándékozott meg. Gyors elkaptam a fejem, és a hajam mögé rejtettem az arcom. Biztos voltam benne, hogy majdnem olyan piros volt, mint a hajam. Gyors bepipáltam a megfelelő négyzeteket a kérdőíven, majd hátradőltem.
- Köszönöm, adjátok előre. - mikor megvolt, összeszedte, és ránk nézett. - Felnőttetek. Tudjátok mit? Menjetek! Leigazolom ezt a két órát ma. De cserébe egyetlen egy lógást sem akarok hallani ebben az évben! - hát ezért szerettem ezt a fickót. Mindenemet behajigáltam a táskámba, és igyekeztem minél észrevétlenebbül kijutni a teremből. Mikor sikerült, kifújtam a levegőt és gyors elszaladtam ellenőrizni a szekrényem.
Volt benne még tavalyról egy-két fénykép, de amúgy üresen állt. Holnap majd behozom a könyveimet és pár cuccot. Visszazártam, és végre mehettem haza. Mivel még tizenegy sem volt, ezért nem siettem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar végzem.
Kilöktem az ajtót és kiléptem a hűvös, mégis napsütéses levegőre. Ez kell most nekem, egy kis D-vitamin. Ahogy elindultam, a táskámban kezdtem kotorászni a kulcsaimat. Tényleg találni kellene nekik valami más helyet, valahogy mindig legalulra kerülnek. És a nagy keresésben valakinek nekimentem.
- Jaj, sajnálom. - szökött ki a számon egy kisebb sikoly. Ahogy felnéztem, megint azokat a szemeket láttam magam előtt, akik reggel kinyitották nekem az ajtót.
- Semmi gond. - mondta féloldalasan elmosolyodva. Csak néztem rá, és a helyzet kezdett egyre kínosabbá válni.
- Mennem kell... - mondtam bizonytalanul, és kikerülve őt, az autóm felé indultam. Csak felejtse el, kértem magamban.
- Várj, kérlek. Mindjárt jövök srácok. - hallottam, ahogy utánam fut. - Csak szerettem volna megköszönni a helyet. Valószínűleg elkéstünk volna. - nem szóltam hozzá, nem néztem, csak az utat néztem magam előtt.
- Nincs mit. Szia. - gyors elköszöntem, és már át is futottam az úton a kocsimhoz.
Ő csak állt ott és nézett engem. Nagyon zavaró, ha nézik az embert. Így hát beültem, a táskámat az ülésre dobtam. Most átkozom magam, amiért farolva parkoltam. Beindítottam a kocsit és már indultam is. Minél gyorsabban el akartam húzni onnan.