1. fejezet

Egyszerűen nem bírtam aludni. Percenként ránéztem az órámra, de az megmakacsolta magát és egyszerűen nem akart tovább haladni. Este direkt korán lefeküdtem, hogy másnap teljesen feltöltődve kezdjem a napot. De ehelyett úgy fogok kinézni, mint valami zombi. Megint átfordultam a másik oldalamra és behunytam a szemem.

A bárányokra gondoltam. Mikor kisebb voltam, Anyu mindig behozott egy kézbábot, leült az ágyam elé és ott 'ugráltatta' a bábot. Még mindig eszembe jutnak azok az idők és segítenek elaludni. Most viszont ez sem segített. Sóhajtva a hátamra fordultam és merengeni kezdtem. Pont, mint az utóbbi három órában. 

Szerintem mindenki szokott ilyet csinálni. Mikor csak fekszik az ember és eszébe jut minden tette. Jó és rossz egyaránt. Nekem most a világ legjelentéktelenebb rosszasága jutott az eszembe. Megettem Tom csokiját egy este, utána pedig az akkori bébiszitterünkre fogtam. Pedig kedveltem Susant. 

De nem szeretek gondolkozni ezekről. Ilyenkor általában előjönnek a hat évvel ezelőtti emlékek.

És tessék, már elő is jött. Akkor is Augusztus 31-e volt. Olyan izgatott voltam, végre nagy lettem, gimibe mehetek. És másnap már azt kívántam, bárcsak a barátaimmal mentem volna tovább. De nekem a legjobb iskola kellett, ahová nem is vettek fel magamfajtákat. Mármint a szegényeket, ne értsd félre. Vagyis nem vagyunk szegények, hisz jól élünk, de nem megy annyira jól, hogy azt a tandíjat megfizessük, ráadásul hat éven át. Így belehúztam a tanulásba és ösztöndíjat kaptam. Ez volt az egyik dolog, ami miatt a gazdag, kertvárosi 'tyúkok' kiröhögtek. A második? Engem már az első napon az összes tanár imádott és emiatt még jobban cikiztek. Egy élmény volt. És ráadásul senki nem állt szóba velem, mert nem hordtam a legújabb szandált, amit valami hülye nevű ember tervezett.

De az első hét után megszoktam ezt, minden időmet a könyvtárban töltöttem és olvastam. Én voltam az a személy, aki mindig, mindent tudott, mindig kész volt a házija, csak hogy azt nem adtam oda senkinek. Eleinte megpróbálták, de volt bennem egy kis becsület és nemet mondtam. Szép lassan egyszerűen megtanultam nem figyelni a bántó szavakra és a lenézésekre. 

Beletörődtem, hogy nem én leszek a legnépszerűbb vagy egyszerűen csak valaki az osztályban.

Ezek a fránya könnyek. Öt év múltán is meg tudnak lepni. Felültem és letöröltem őket. Én vagyok a hülye. Mindig abba a hitbe ringatom magam, hogy eléggé megerősödtem. De nem.

Ekkor berregés hasított a levegőbe, aminek következtében majdnem kiestem az ágyból. Végre, az ébresztőm. Lenyomtam a gombot, majd kicsúsztattam a lábam a takaró alól. A mamuszomba belebújva a szobámból egyenesen a konyhába mentem. Felraktam egy kávét és közben bekapcsoltam a rádiót.

- Jó reggelt London! Enyhén felhős égre ébredtünk, de James itt azt mondta az előbb nekem, hogy sok napsütésre számíthatunk ma. - a rádiós beszédét egy álmos fiúhang szakította félbe.

- Régi, bevált szokások ugye, Nancy? - a kisöcsém, Tom pókemberes pizsamában jött be és ült le a székre.

- Nem sértegetjük az ízlésemet, vagy reggeli nélkül maradsz. - fenyegettem meg játékosan egy fakanállal, majd tojást vettem elő. - Rántotta?

- Szalonnával! - mosolyogva bólintott, majd felpattant és három bögrét vett elő. Miközben én a reggelit csináltam, ő megvárta, míg lefő a kávé, majd két bögrébe azt töltött. Az egyiket bevitte anyának, feketén. Én addig elővettem gyors a szalonnát és a tejet is. Bekapcsoltak egy pörgős számot, amit az előadóval dúdoltam. A szalonnát gyors felvágtam, majd a serpenyőbe dobtam, és már kész is a rántotta. Közben Tom is visszaért, magának kakaót, nekem pedig a tejeskávét csinálta. Miközben én megterítettem és kiszedtem a reggelit, ő megmelegítette az italát, és közben a láthatatlan dobot verte a ritmusra.

Fél perccel később már együtt ültünk és ettünk. A reggelek általában így telnek nálunk. Ezek után mindketten elvonultunk a szobánkba. Gyors fogat mostam, majd felkaptam az egyenruhát, rá egy pulcsit és a táskámat megfogva pont egyszerre értünk az előszobába a testvéremmel. Egyáltalán nem vagyok szép, így általában csak kifésülöm a hajam és kész is vagyok.

- Na gyere, mivel ez az első végzős napom, abban a kiváltságban részesült, hogy elviszlek kocsival. - mondtam vigyorogva neki, majd kivettük a napi ebédpénzünket. 

- Ne legyél annyira eltelve magadtól, én meg ötödikes lettem! - felvettük a kabátunkat, és lefelé a lépcsőházban folytattuk a beszélgetésünket.

- Még így is hét évvel idősebb vagyok nálad. Szóval ha valami nem tetszik, mehetsz busszal. - egy gombnyomással kinyitottam a kocsim és beültem. Persze, hogy követett.

- De ugye értem jössz majd?