2. fejezet

Tom iskolája nem volt olyan messzire, de rengetegen voltak az utakon. Méterenként haladtunk előre, de közben hallgattuk a rádiót és elképzeltük, milyen lesz az első nap. Utána lassan leparkoltam az út szélére.

- Akkor kettő körül itt vagyok! - mondtam, miközben kiszállt az autóból.

- Oké. Legyen jó napod! - kiáltotta és elszaladt a barátaihoz. Én is ebbe a suliba jártam. Az életem legboldogabb szakasza volt. Mikor felvettek a gimibe, egyszerűen semmi nem jött össze. Az iskolában kicsúfoltak, Anyu megbetegedett és Apu... ő eltűnt.

- Hé, elkésel! - Tom valószínűleg megláthatta az arcomat, és odajött. Nagyon könnyen meglátszódik rajtam, hogy mit érzek. Mosolyt erőltettem az arcomra, de én is éreztem, hogy csak egy apró vicsorra futotta. Lehajtottam a fejem és beindítottam a motort. Mikor elindultam, Tom az iskolakapuból bátorítóan biccentett.

A gimi persze a város másik felében volt, és így egyedül már nem volt kedvem mosolyogni. Idegesen doboltam a kormányon. Ötvenkor értem be az utcába, ahol persze a legtávolabbi helyen volt csak üres hely. Próba szerencse alapon elindultam beljebb, hátha találok egyet. Meg is pillantottam, szinte az ajtó előtt. De úgy látszik, Isten se úgy akarja, hogy akár egy kicsit is kedveljenek.

Egy hatalmas, fekete terepjáró állt meg velem szemben, és ő is oda akart beállni. Végigmértem - először az autót. Az a drágábbik fajtából való, nyilvánvalóan egy vagyonba kerül akárcsak fenntartani. Utána a sofőr jött. Ő is kíváncsian méregetett, hogy akkor most mi legyen, de nem volt egyedül. Jobban erőlködtem, így láttam, hogy öten is vannak a kocsiban. Hát ez remek. Nagyot sóhajtva megfordultam és hátramenetbe téve a kocsit visszamentem a másik helyhez és befaroltam egy mozdulattal.

Hátrafordulva összekapartam a táskám és kiszálltam. Ellenőriztem az időt, de még volt hét percem beérni. Hosszabbnak éreztem ezt a szemezgetést. Most fogadjunk, hogy jókat röhögnek rajtam. Biztos újonnan jöttek, mert még nem láttam őket errefelé. Nem valami jó kezdés.

Lezártam a kocsit és sietve elindultam a bejárat felé. Karba tett kézzel és lehajtott fejjel közeledtem a pokolba. Örökös késők futottak el mellettem. Mélyeket lélegezve mentem fel a lépcsőkön, nem hiányzik, hogy az első napon leégessem magam. Épp, hogy elértem az ajtót, és már nyúltam volna, hogy kinyissam, mikor az feltárult.

Azonnal felkaptam a fejem, és egy magas, göndör hajú fiú mosolygott rám szélesen, és jelzett a karjával, hogy menjek csak. Én teljesen lefagytam, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy mi a nevem. Csak néztem azokba a zöld - gyönyörű zöld - szemekbe, amik egyre bizonytalanabbá váltak, ahogy csak álltam ott és néztem.

- Hé répa, mozogj, mert becsöngetnek! - a hangra összerezzentem, és megfordulva egy kisebb, bosszús csoportot láttam mögöttem. Elpirulva besiettem, és tömegben igyekeztem minél hamarabb eltűnni.

- Mindenki az osztályába! Mozogjunk, fiúk-lányok! Becsöngetnek egy percen belül! - Mrs Patricia Thornton. Az igazgató-helyettes, és a világ legszigorúbb nője. És balszerencsémre, a fizika tanárom. Mondjuk velem nincs baja. Én ugyanis tanulok. A többiek... hát róluk nem beszélnék. - Te is siess, Parker! - kiabált rám, mire megpróbáltam még gyorsabban szlalomozni a többiek között.

Épp Mr. Marshall, az osztályfőnököm előtt léptem be az ajtón. Pár szó róla: a világ legviccesebb embere. Még kezdő korában jött a suliba, és az igazgató úgy vélte, hogy meg fog tudni birkózni azzal, hogy egyből kap egy osztályt. De lényegesen jobban jártunk vele, mint valami vén rókával.

De vissza az osztályterembe. Gyors ráfirkantottam a nevem az asztalon lévő jelenléti ívre, majd a helyemre mentem. Elsős korom óra én ülök az ablak mellett, bal oldalon. Most is voltak oly' "kedvesek" az osztálytársaim, hogy meghagyták. Ezt el ne higgyétek. Azt hiszik, leprás vagyok, ezért igyekeznek kerülni. Így mellettem mindig van egy szabad hely.

- Helló osztály! - csapta össze a tenyerét Mr M. - Nem tudom, feltűnt-e, de van öt üres hely az osztályban. Nos, idén kipótoljuk őket. Ugyanis lesz öt új osztálytársatok! - mindezt úgy mondta, mint valami szónok. Próbált felcsigázni minket. A legtöbben nem mutattak semmi reakciót, de pár lány felnézett az újságjuk mögül. Igen, minden nap másik van náluk. Én is kíváncsian néztem az ofőre. - Na, egy kis életet! Mindegy, a harmadik órában fognak csatlakozni hozzánk. Addig is rengeteg megbeszélni valónk van. Mivel végzősök vagytok, így egy csomó dolgot kell elintéznünk. - nagyot sóhajtva leült az asztalához. - Először is, az érettségi. Mindenki őrült mód húzzon bele a tanulásba, mert egy hármassal nem fognak felvenni az egyetemre. Aztán ott a bál, a szalagavató. Úristen, nem fogunk beleférni az időbe. - most először látszott rajta, hogy hamarosan betölti a harmadik x-et.

- Ugyan, tanár úr, csak írja fel egy lapra, utána adja oda nekünk. Megígérjük, hogy elolvassuk! - nyávogta Cecilia. Ő Kim egyik udvarhölgye. Az egész iskola ismeri őt, hála az apjának. Aki ugyanis az Apple egyik részvényese, így évente több millió fontot kaszál. Minden nap más ruhában jön, és van, hogy nap közben átöltözik. Kimberly tagja a diákönkormányzatnak és szertornázik. És ezzel imád dicsekedni. Ki nem állhat engem. Ez az érzés kölcsönös. Pedig nem is emlékszem, hogy csináltam valamit, ami miatt utálhatna engem.

- Ebben nem vagyok valami biztos. Úgyhogy mindenki tegye el azt, amivel foglalatoskodik, és kezdjen írni! - adta ki a utasítást, mire én előkotortam a jegyzetfüzetem és a tollam. Hát, akkor vágjunk bele az utolsó évbe.