4. fejezet

- Remek, mind itt vagytok. Akkor a várva várt bál téma. Azt el kell hogy mondjam, hogy ez majd csak márciusban lesz. Szóval mindenkinek lesz ideje megvenni a ruháját, lefoglalni az időpontot a fodrásznál és még isten tudja mit csinálni. Azt kellene még megbeszélni, hogy milyen tánc legyen. Én majd holnapra keresek pár tánctanárt, és akkor majd választunk. De előtte a szalagavató. Ez viszont decemberben lesz. Gondolom láttatok már egy-két ilyen műsort. Általában ti, diákok kicsúfoljátok a tanárokat. Nagyon kíváncsi leszek, mit hoztok össze. És akkor ugye az érettségi. Az majd ott májusban lesz. De ez nem azt jelenti, hogy akkor majd előtte egy héttel elkezdetek tanulni. Most húzzatok bele. – én is csak néztem, mint a többiek. Általában nem szokott ilyen komoly monológot előadni. Biztos érdekes lehet a bál. Habár nem hiszem, hogy lesz partnerem. Legfeljebb táncolok az ofővel.  – És akkor… Az órarend, hölgyeim és uraim! – egyenként nyögtek fel a többiek.

Nem is lett olyan vészes, mint gondoltam. Rengeteg lyukas órám van, habár ennek az ára, hogy bent kell maradnom ötig is. És utána még tanuljak is. A tanári felállás maradt ugyanaz, ahogy elnéztem a papírt.

- Gyerekek, figyeljetek rám. Ne kezdjetek el sikít… - ekkor kinyílt az ajtó. És a One Direction lépett be rajta. Én a kezembe temettem az arcomat, hátha nem ismernek meg. De a többiek. A sikítozással nem volt gond, még levegőt is elfelejtettek venni, mikor meglátták a fiúkat.

- Úristen… - ennyit mondott Cecilia, és az összes lány megbolondult. Egymást csipkedték, hogy nem álmodnak-e. Végül Kimberly szedte össze magát elsőnek, és egy néma, hűvös pillantással mindenkit elhallgattatott. Szegény fiúk csak álltak ott, óvatosan mosolyogva, várva hogy végre mindenki lecsillapodjon.

- Ezek meg kik? - szólalt meg a kínos csendben Mark, aki a hátam mögött ült. Óvatosan hátrafordultam, de ő nem engem nézett, még csak nem is az öt szerencsétlent. Hanem a lányokat és az osztályfőnököt.

- Ők, kedves Mark, a One Direction. Név szerint Louis, Niall, Harry, Liam és Zayn. Említettem már, hogy kaptok öt új osztálytársat. Nos, ők lennének azok. Fogadjátok őket nagy szeretettel. - idegesen nézte hol az óráját, hol az íróasztalán álló nagy papírhalmot. - Üljetek le. Mint minden év elején, most is ki kell töltenetek az éves kérdőívet. Erre van öt percetek. Gondolom nem lesz gondotok vele, minden évben ugyan az. 

Nem is figyeltem nagyon a tanárral, azt lestem, hogy hova ülnek a fiúk. Ugyan van mellettem egy üres hely, azért nagyon reménykedtem, hogy senki nem fogja elfoglalni. 

- Nancy, oszd ki a lapokat. - rakta le a padomra a kis köteget. Szó nélkül felálltam, és mindenki elé letettem egyet, és igyekeztem átlépni az utamba kitett lábakon. Ám mikor visszaértem a helyemre, valaki ült a mellettem lévő padban. Ránéztem a szemem sarkából. Meglepetten vettem észre, hogy a tüsszentő srác volt. Milyen idétlen név. Ezen elmosolyodtam, amit ő is meglátott és egy vakító mosollyal ajándékozott meg. Gyors elkaptam a fejem, és a hajam mögé rejtettem az arcom. Biztos voltam benne, hogy majdnem olyan piros volt, mint a hajam. Gyors bepipáltam a megfelelő négyzeteket a kérdőíven, majd hátradőltem.
- Köszönöm, adjátok előre. - mikor megvolt, összeszedte, és ránk nézett. - Felnőttetek. Tudjátok mit? Menjetek! Leigazolom ezt a két órát ma. De cserébe egyetlen egy lógást sem akarok hallani ebben az évben! - hát ezért szerettem ezt a fickót. Mindenemet behajigáltam a táskámba, és igyekeztem minél észrevétlenebbül kijutni a teremből. Mikor sikerült, kifújtam a levegőt és gyors elszaladtam ellenőrizni a szekrényem.
Volt benne még tavalyról egy-két fénykép, de amúgy üresen állt. Holnap majd behozom a könyveimet és pár cuccot. Visszazártam, és végre mehettem haza. Mivel még tizenegy sem volt, ezért nem siettem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar végzem.
Kilöktem az ajtót és kiléptem a hűvös, mégis napsütéses levegőre. Ez kell most nekem, egy kis D-vitamin. Ahogy elindultam, a táskámban kezdtem kotorászni a kulcsaimat. Tényleg találni kellene nekik valami más helyet, valahogy mindig legalulra kerülnek. És a nagy keresésben valakinek nekimentem.
- Jaj, sajnálom. - szökött ki a számon egy kisebb sikoly. Ahogy felnéztem, megint azokat a szemeket láttam magam előtt, akik reggel kinyitották nekem az ajtót.
- Semmi gond. - mondta féloldalasan elmosolyodva. Csak néztem rá, és a helyzet kezdett egyre kínosabbá válni.
- Mennem kell... - mondtam bizonytalanul, és kikerülve őt, az autóm felé indultam. Csak felejtse el, kértem magamban.
- Várj, kérlek. Mindjárt jövök srácok. - hallottam, ahogy utánam fut. - Csak szerettem volna megköszönni a helyet. Valószínűleg elkéstünk volna. - nem szóltam hozzá, nem néztem, csak az utat néztem magam előtt.
- Nincs mit. Szia. - gyors elköszöntem, és már át is futottam az úton a kocsimhoz.
Ő csak állt ott és nézett engem. Nagyon zavaró, ha nézik az embert. Így hát beültem, a táskámat az ülésre dobtam. Most átkozom magam, amiért farolva parkoltam. Beindítottam a kocsit és már indultam is. Minél gyorsabban el akartam húzni onnan.