10. fejezet

Camilla és Patricia

Mikor apu eltűnt, anyu összetört. Alig evett, és szinte ki sem jött a szobából. Csak régi fényképeket és videókat nézegetett, és tonna számra pusztította a zsebkendőt. Tom még nagyon kicsi volt, fel sem fogta rögtön, hogy mi történt. Viszont érezte, hogy valami nincs rendben, és nagyon szomorú volt. Aztán Nagyi odaköltözött, elvégezte a házimunkát, rávette anyát, hogy miattunk legyen erős, és megvigasztalta Tomot, elmagyarázta neki a helyzetet.

És én? Hát, mikor csak lehetett, elmentem sétálni. Megnyugtatott, hogy pár óráig nem kell semmire sem figyelnem. Először a környéket jártam, a közeli parkokat, aztán az egész várost. Felvettem egy napszemüvegemet, és ráérősen ballagtam az utcákon. Egyszer még beálltam egy turista csoporthoz, és velük sétálgattunk London utcáin. Ez egy kedves emlék volt, a végén még kaptam egy fagyit is. 

Néha megálltam egy-egy játszótér mellett, és néztem a boldog családokat. Az anyukák a padon beszélgettek, az apukák a gyerekeket lökték a hintában. Egy kicsit engem is boldoggá tett, hogy ott állhatok, vagy épp ülhetek egy padon, és egy ilyen pillanatról álmodozhattam. 

Végül egy délután nem mentem haza. Persze nem szöktem el, csak annyira belemerültem a gondolataimba, hogy az ellenkező irányba indultam el, mint amerre kellett volna.

A helyi önkéntes pont mellett kötöttem ki. Az udvarban két nő beszélgetett.

- Nem vagyunk elegen, Camilla. Kellene még egy fő az ételosztáshoz. - magyarázott az egyik hölgy, miközben kifújta a cigi füstöt.

- De már mindenki hazament. És amúgy is, a mai világban egyre kevesebben jótékonykodnak. - panaszkodott a Camilla nevű nő. Én ekkor léptem oda hozzájuk. Tizenhárom éves lehettem, és még nem voltam annyira szégyenlős.

- Segíthetek? - kérdeztem az alacsony kerítés mögül. Mindketten felkapták a fejüket.

- Jaj, drágám. Tudod, mi önkéntesek vagyunk, és mi osztjuk a hajléktalanszállón az ételt. Ma viszont eggyel kevesebben vagyunk. - mondta az első nő.

- És nem tudjuk, hogyan fogjuk megoldani ezt az egészet. - fejezte be a második.

- Én szívesen segítek! Otthon is én szoktam főzni. - mondtam büszkén.

- De édes vagy. De nem főzni kell, hanem kiosztani. De tényleg segíteni akarsz? - nagyot bólintottam. Azért nem voltam ám tizenkettő! 

- Hát, akkor gyere! - a két nő - Camilla és Patricia - mint kiderült testvérek, és már három éve voltak önkéntesek. Bekísértek a szomszéd házba, ahol egy nagy helyiség tele volt asztalokkal, és oldalt volt a még forró étel. Elmagyarázták, hogy nekem teát kell töltenem, és két szelet kenyeret kell tennem a bácsik és nénik tálcájára. Megmutatták, hogy mennyi teát kell a pohárba tölteni, és hogyan kell úgy, hogy ne csöpögjön.

Végül hat órakor megjöttek a 'vendégek'. Én addigra kaptam egy kötényt, és felkötöttem a hajam.

- Jó étvágyat! - mondtam, és a teát és a kenyeret a bácsi tányérjára raktam. Mindenki megköszönte, és lassan minden elfogyott. Camilla engem is kínált, de nem fogadtam el, mert sietnem kellett. Nagyi nem is tudta, hol voltam. Elköszöntem a hölgyektől, és hazasiettem.

Nagyi persze nagyon kiakadt, de mikor megtudta, hol voltam, nagyon büszke volt rám.

Másnap is elmentem, ahol nagyon megörültek nekem. Minden nyáron ott voltam hat órakor. És tanév alatt pedig minden kedden. 

És ez most sem volt másképp. Miután letettem otthon a cuccaimat, és csináltam a többieknek vacsorára valamit, kocsiba ültem, és a hajléktalanszállóra hajtottam.

- Jó estét! - köszöntem oda Camnek és Patriciának. Azóta is mi hárman osztjuk a vacsorát. Semmi sem változott, én ugyanúgy a teát osztom, és a kenyeret. Csak épp én felnőttem, ők pedig egy kicsit megőszültek, de a humoruk még mindig a régi.

- Édes Nancym, de jó téged újra látni! - felnevettem, és megöleltem őket.

- Pontosan négy napja nem láttál, Camilla. 

- Tudjuk, nem vagyunk még olyan öregeket. Csak féltünk, hogy most, hogy végzős lettél, nem lesz időd ránk. - magyarázta meg Patricia.

- Rátok mindig van időm. - mosolyogtam, és felvettem a kötényemet. 

Lassan megjöttek a vendégek - még mindig vendégeknek hívom őket - és nekiálltunk.

- Jó estét Joe bácsi! Jó étvágyat! - mondtam hangosan a nagyothalló öreg bácsinak.

- Majd ugorj be egyszer, csillagom! Köszönöm! - mindenkivel lejátszottam egy ilyen kis beszélgetést. Öt év alatt megismeri az embereket az ember. Én úgy gondoltam rájuk, mint a második családomra. Nagyon kedves emberek.

- És íme a mi sztár kislányunk! A mi Nancynk végzős lett! - én is töltöttem magamnak egy pohár teát, és felemelve koccintottam a közelemben lévőkkel.

- Köszönöm. - mosolyogtam szégyenlősen. Mint említettem, kinőttem azt a bátor korszakomat. - De lassan mennem kell. Még van egy kis házim. - most elátkoztam a francia tanárt. Amúgy szerettem, de most inkább itt maradnék sztorizgatni.

- Ó, a mi kis szorgos drágánk. További szép estét, kedvesem! - kiáltotta Cam utánam, és én pedig még integettem neki az autóból.