12. fejezet

Végre eljött az énekóra. Amit rajtam kívül mindenki várt.

- Gyerekek, üljetek le. Köszönöm. – Miss Anne volt talán az egyetlen tanár, akinek engedelmeskedtünk. – Kicsi gólya korotok óta tanítalak titeket, és olyan szomorú, hogy most elmentek. Hiszen vár a nagybetűs Élet. – mintha pár könnycseppet is láttam volna a szemében.  – Nem beszélek tovább, fennáll a veszélye, hogy sírni kezdek. Inkább azt mondjátok meg, mit szeretnétek csinálni? – és mint ahogy mindig, felült az asztalra, és ránk nézett.

- Énekeljünk! – kiabálta be Mark.

- Aludjunk. – üvöltötte át a hangzavart valaki, a másik oldalról. Elszabadult a pokol.

- Elég! Mi lenne, hogy aki énekelni akar, azzal előveszünk pár régi dalt, a többiek pedig csendben elfoglalják magukat. Ha egy pisszenést is meghallok, akkor át fogjuk venni az összes zeneszerzőnek az életrajzát, amit az elmúlt öt évben tanultunk. – mondta szigorúan, és megigazította kontyba kötött haját. Miss Anne-t a világ legfurcsább tanára. Akkora, mint én. Vagyis ne felfelé nézve keresgéljétek. A mi 152 centinkre mindenki lefelé néz. És igen, itt lenn is olyan idő van, mint ott fent a magasban. Soha, senki nem látta a tanárnőt farmerban. Csak szoknyában. És úgy látszik, a tanév minden napjára másikat vett. Soha nem látjuk kétszer ugyanabban. Ma is egy lila szoknyában tündökölt, hozzá illő kis cipővel és egy kardigánnal.

Az osztály háromnegyede kényelmesen hátradőlt és elővette a telefonját. Én a könyvembe temetkeztem, de Claudia élénken figyelt. Valami régi népdalt választottak, amit mindenki ismert, majd belekezdtek. Én nem foglalkoztam vele, csak mikor nagyon nevettek vagy hangosak lettek, egyszer-egyszer felpillantottam.

- Neked is be kellett volna szállnod. Olyan jó hangjuk van. Elolvadok. – felnevettem, hogyan ömleng róluk. – És Harry folyton téged nézett. – kételkedve néztem rá.

- Persze. Vagy csak elvakult Kimtől, és egy olyan alakra nézett, mint rám. Aki unalmas és szürke. – jegyeztem meg nyersen. Clau hirtelen nevetésben tört ki, mire rákaptam a szemem. Mégis mi volt olyan vicces? Körbenéztem, de csak a szokásos tömeget láttam. Végül inkább csak legyintettem, és felkészültem az utolsó órára. Angolon csak megkaptuk a következő tételt, és a könyvből kellett kidolgozni.

Liam, Louis, Zayn, Niall és Harry azonban az óra felénél elment, az autogramosztás miatt. Így viszont elég csendesen telt az óra, és hamar elment.

- Nem gond, ha egyből odamegyünk? Egy csomó kis csaj már tuti, hogy ott van. – fintorgott Claudia, mire megértően bólintottam. Ő ma reggel gyalog jött, így mehettünk az én kocsimmal. Útközben elengedtük magunkat, a hideg ellenére leengedtük az ablakokat, és zenét hallgattunk. Félénkségemet levetkőzve nagyon jót beszélgettünk a délutáni forgalomban, és tovább folytattuk, miközben bementünk a plázába.

- Szent Jézus. – Nyögte ki Clau. Én is így éreztem. Rengetegen voltak, és egy kicsit megijedtem. Nem vagyok klausztrofóbiás, de azért nyugtalanító volt a hatalmas tömeg.

- Remélem nem fogjuk elveszíteni egymást. – mondtam, és lábujjhegyre álltam, – nem sokat értem el vele – hogy megnézzem, hol vannak a srácok. – Én nem látok semmit.  – ráztam a fejem. Tényleg átok, hogy ilyen alacsony vagyok.

- Még nincsenek ott. Gyere, és ne engedd el a kezem. – maga után húzott, és nem is tudom megmondani, hány lányt löktünk arrébb, ahogy előre tülekedtünk. Persze a meglepetés ereje segített minket előre, de így is csak a harmadik sorig jutottunk. Hallottuk mögöttünk a szitkozódást, de semmi többet. Rengeteg biztonsági őr volt oldalt, és azonnal elvezettek mindenkit, aki megzavarta a rendet. Én lehajtott fejjel álldogáltam, és hallgattam, ahogy Claudia mellettem egy másik rajongóval tárgyalták ki a fiúk helyességét. Kétségtelen, hogy mind az öt srác hihetetlenül jóképű.

- Lányok! És fiúk. A One Direction! – kitört a fülsüketítő sikítás. Befogtam a fülemet, de még így is hatalmas volt a zaj. És mellettem Clau is a nevüket kiabálta.

- Helló London! – kiabálta Liam. – Sikítson, aki egyenesen suliból jön! – minek ez a sikítás mánia? Megint befogtam a fülemet.

- Hát mi is onnan jövünk. És azt kell, hogy mondjam, nagyon nehéz! Ti hogy bírjátok? – Louis úgy tett, mint aki nagyon elfáradt. Megráztam a fejem. Nekik nehéz? Hisz egész órán mást sem csinálnak, csak vagy alszanak, vagy beszélgetnek, vagy telefonoznak.

- Figyelj, kicsit émelygek. Látok ott oldalt egy kávézót, beülök oda, oké? – ott bent állandóan lökdöstek, ráléptem a lábamra. Kellett egy nyugis hely.

- Rendben. – bólintott, de oda se figyelt rám. Lefoglalta a rajongás. Kis méretemnek köszönhetően sikerült gyorsan átverekednem magam a lányok között, és csak pár hajszálamat hagytam ott. Leültem az első padon, és nagyot sóhajtottam.

Türelmesen vártam, amíg a fiúk elénekeltem egy-két dalt, utána kezdődhetett az autogramosztás. A biztonsági őrök libasorba terelte a lányokat, és utána odaengedte őket az asztalhoz. Én nem tudnék ennyire rajongani valakiért. Ők is ugyanolyan emberek. A néhány lány már valósággal sírt, mikor odaálltak a kedvencük elé.

Elővettem a könyvem, és olvasni kezdtem. Hagytam, hogy az Éhezők viadalának harmadik része elrepítsen messze ebből a hangos plázából.

Ijedten rezzentem össze, mikor kaptam egy SMS-t. Clau küldte, hogy mindjárt ő kerül sorra, és hogy találkozzunk a lifteknél. Elraktam a könyvem, és felállva körbenéztem. Jóval kevesebben voltak, de még így is rengetegen. Összefontam magam előtt a kezem, és lehajtott fejjel elindultam. Mikor pont átslisszoltam két lány között, megpillantottam a One Direction-ös fiúkat. Ott álltam oldalt az asztaluk mellett. Még mindig a képeket írták alá. És pont ott volt előttük Claudia.

Úgy látszott, a fiúk felismerték, és boldogan kérdezgették őt. Örülök, hogy végül Clau álma is valóra vált. Megálltam ott, és egy oszlopnak dőlve vártam, hogy kész legyen. Mikor kapott pluszba egy képet is, elindult. De pont a másik irányba. Én a liftek felé siettem, hogy ott megvárjam. Beálltam a fal mellé a rengeteg csillogó szemű lány elől. Nem tudom, mennyit várhattam ott, de azon kaptam magam, hogy a tömeg elvonult.

Így én küldtem egy SMS-t Claudiának, hogy merre van. Azt írta, a lifteknél. De ahogy körbenéztem, rajtam kívül csak az a pár ember volt ott, akik a liftekre vártak. Aztán eszembe jutott, hogy a pláza másik oldalán vannak még liftek. Biztos odament. Megírtam neki, hogy akkor találkozzunk a kocsinál.

Hívtam a liftet, és beszállva megnyomtam a mélygarázs gombot.

- Hé, tartsd kérlek! – kiabálta egy hang, mire odatettem a kezem az ajtóhoz. Nem kellett volna. Mellém ugyanis Niall Horan szállt be.